– Öleld meg! – Adj neki puszit! – Mi az, hogy nem?! Tessék megtanulni, hogy így illik és kész! – Ne hisztizz, egy kedves, jólnevelt kislány nem viselkedik így, hanem szót fogad! Szerintem vagyunk páran, akiknek ismerősen csengenek ezek a mondatok. Gyerekkoromban volt egy időszak, amikor mindig puszit kellett adni boldognak és boldogtalannak. Száz éve…

Január második felét írjuk. Jó esetben már megszabadítottuk magunkat a csillámporos-pezsgőfoltos ünneplő ruháinktól, és felkészítettük őket a nyári álomra. (Remélve hogy a következő decemberben is kényelmesen beleférünk majd mindbe.) Igaz, a nyár még rendesen várat magára, addig is marad a szürke gyapjúpulcsi (mályva kockás sállal), a fázós, ködös reggelek és a félig megivott kávé. Néha…

Van a helyzetnek valami diszkrét bája, amikor csalhatatlan pontossággal minden decemberben elkezdjük úgy érezni, mintha az életünk egy megkopott bérházalagsori lomkamrája lenne. Mindenütt dobozok (egyik-másik súlyos lakatokkallezárva), régi újságok (rég nem aktuális cikkekkel), kinőtt ruhák (amikbe jövőre mindig belefogyunk vagy belehízunk).Közvetlenül ezek alatt helyezkednek el az „ezt biztos soha nem felejtem el”típusú (jellemzően enyhén toxikus)…

Azt gondolnánk, hogy a legtöbb kapcsolat két felnőtt ember találkozása, a kulisszák mögött azonban nagyon gyakran ősrégi szereplők igazgatják magukon a rájuk szabott decens kosztümöt: gyerekkori félelmek, meg nem hallott szükségletek, csend és elhagyatottság. Sötét ruháikban komoran matatnak ők a színfalak mögött, miközben alig várják, hogy felemelkedjen a függöny és kezdődhessen végre a százszor előadott,…

Egy kétértelmű félmondat. Egy későn jött válasz. Egy apró bizonytalanság. Egy szó vagy annak a hiánya. A hőmérséklet megváltozik, a gyomrod görcsbe rándul, talán hányingered lesz és szédülni kezdesz. Mintha egy szörny kukucskálna ki hirtelen ijesztő sárga szemekkel a szürke kanapéd mögül. Igen, az a réges-régi, aki az ágyad alatt vert tanyát esténként, és amelyik…

Ha épp egy finom szívlövés gyötört, hányszor mondták neked, hogy „engedd el”?Úgy sejtem, sokszor.És ehhez az ötlethez hányszor adtak konkrét útmutatót?Úgy sejtem, soha. Mit gondolunk mi magunk az elengedésről? Szépen kivitelezett, ügyes mozdulat?Gyakorlat? Bűvésztrükk? Spirituális szlogen?Felejtés és ész nélküli továbblépés? Nem, nem és nem! Mindössze annyi, hogy felismerjük, majd ezt követően megértjük az adott helyzetet.…

Előfordulhat, hogy az intimitásról tévesen azt hisszük, hogy kizárólag testközelség, szex és szépen kozmetikázott lelki összeolvadás, pedig sokkal inkább az a pillanat, amikor valaki, aki közel áll hozzánk, nemcsak a kisminkelt szerepeinket láthatja, hanem ugyanúgy a kendőzetlen valónkat is. Úgy, ahogy éppen létezünk: szépen vagy csúnyán, nevetve vagy sírva, betegen, kócosan, fáradtan. Intimitás lehet a…

Voltak időszakok, amikor úgy néztem a testemre, mint valami befejezetlen projektre, amin folyamatosan dolgozni kell. Ha kicsit izmosabb lenne a hasam és feszesebb a combom… ha kicsit kisebb lenne itt és nagyobb amott… Egy projekt, ami sosem készül el teljesen. Egy soha véget nem érő történet. (Mindennek jegyében viszont egy-két sportágat sikeresen, ám annál egészségtelenebb…

„Egyetlen fájdalom sem képes sokáig megmaradni a segítségünk nélkül, mondta, aztán megpuszilt és kiengedett, hogy tovább játszhassak az egész hátralévő életemben.”Brian Andreas – Story People Miután először találkoztam valahol ezzel az idézettel (évekkel ezelőtt), még legalább háromszor el kellett olvasnom újra, annyira mélyen megérintett.  Arra emlékeztetett, hogy milyen természetes, velünk született adottság bennünk az életörömre…

Néhány napja játszom a gondolattal, hogy elmesélem ezt az új és személyes élményemet. Itt van nekem az Ultrarövid terápia®, amiben benne van a szívem és a lelkem, amit igazán a saját utamnak érzek, amiben segítek feloldani és feloldódom. (Itt külön köszönöm a lehetőséget és a bizalmat a gyakorló klienseimnek, valamint a csoporttársaimnak, akik nekem segítettek.)…