Egy kétértelmű félmondat.

Egy későn jött válasz.

Egy apró bizonytalanság.

Egy szó vagy annak a hiánya.

A hőmérséklet megváltozik, a gyomrod görcsbe rándul, talán hányingered lesz és szédülni kezdesz. Mintha egy szörny kukucskálna ki hirtelen ijesztő sárga szemekkel a szürke kanapéd mögül. Igen, az a réges-régi, aki az ágyad alatt vert tanyát esténként, és amelyik túlélte a gyerekkorodat, türelmesen kivárva, hogy mikor „hívod meg” őt újra.

Elég egy félreértett pillantás vagy egy várva várt üzenet, ami nem érkezik meg időben, és te máris ugyanazt a megfoghatatlan szorítást érzed. Azt a régi-jólismertet, aki már akkor is hűséges társad volt, amikor tízévesen a nagymamádnál a takaró alól nézted végig azokat a Hitchcock-filmeket, amiket elvileg nem is láthattál volna. Akkor sem a filmek félemlítettek meg igazán, azok csak előcsalogatták a jól elrejtett gyerekkori bizonytalanságaidat. A félelem képei beléd költöztek, mi több, bérletet váltottak és ott kényelmesen berendezkedtek.

A szorongás az valami ilyesmi. Egy megfoghatatlan, szürreális állat a múltból, amely jellemzően nappal szundikál, álmatlan éjszakákon azonban figyel, és néha váratlanul kimászik az ágyad alól. A kiváltó ok, amitől hirtelen hideg lesz vagy nagyon meleg, jelentéktelennek tűnik. A reakciód viszont óriási, mintha a föld nyílna meg alattad. Az adott pillanatban látszólag semmi extrém nincs, de benned azonnal megmozdulnak a régi történetek. Visszaköszön a mellőzöttség, a láthatatlanság, az elhagyatottság, a szégyen, a „nem vagyok elég jó” érzése. A tested ismeri és szorgalmasan járja azt az útvonalat, még akkor is, ha az hiszed, te már rég elfelejtetted.

Ezt a csúf kis háziállatot a kezedbe venni olyan, mint visszamenni egy régi házba, amelyben minden ajtó mögött zörög valami, ahol csontvázak potyognak az ódon szekrényekből és a múlt kopott kísértetei kócolják a hajadat a lépcsőfordulóban. És amikor odamész, megállsz, körbenézel és közlöd velük, hogy itt vagy, most már nagyobb méretben és nagyobb erővel, akkor ezek a lények egyszerűen elveszítik a varázserejüket. Nem biztos, hogy örökre eltűnnek, inkább megszelídülnek. Megunják, hogy már nem figyelsz rájuk. A varázspálca már nálad van.

Ekkor a jelen életed elkezdi visszafoglalni a teret. Rájössz, hogy a sárgaszemű nem rád feni a fogát, ő pedig arra jön rá, hogy te már nem ugyanaz a rettegő gyerek vagy a takaró alatt. És a tested, ami eddig a belső szélesvásznún a saját rendezésű Hitchcock filmjeidet játszotta le újra és újra, végre áttér egy könnyed és aktális műsorra. Te pedig végre az első sorból nézheted a jelen életed igazi filmjét.

Egy kétértelmű mondat? Egy megkésett üzenet? Legyen. Te így is pont jó helyen vagy a saját filmedben. Hitchcock a múlté.