Néhány napja játszom a gondolattal, hogy elmesélem ezt az új és személyes élményemet.

Itt van nekem az Ultrarövid terápia®, amiben benne van a szívem és a lelkem, amit igazán a saját utamnak érzek, amiben segítek feloldani és feloldódom. (Itt külön köszönöm a lehetőséget és a bizalmat a gyakorló klienseimnek, valamint a csoporttársaimnak, akik nekem segítettek.)

Mély önismereti munka, hatalmas elszántság és bátorság áll egy-egy ilyen szépséges és felemelő folyamat mögött. Álarc nélküli valódi szembenézés önmagunkkal. Előfordul, hogy le kell mennünk a legsötétebb mélységekig. Az elmúlt hónapokban magam is jártam ott többször, ez is a folyamat része, a saját megéléseink, gyógyulásunk, szembenézésünk, mielőtt másoknak segíteni tudnánk.

Egy-egy ilyen konzultációs élmény során olyan emberek és velük kapcsolatos emlékek is előjöhetnek, amik(ről azt hisszük, hogy) már évek, évtizedek óta a feledés homályába vesztek. 

Az aktuális esetem egy nagyon régi barátság, ami sok évvel ezelőtt  szinte teljesen megszakadt. Nem volt bennem már harag, inkább csak némi neheztelés, az is jó mélyen eltemetve, láthatatlanul, érezhetetlenül. Úgy gondoltam, hogy valószínűleg az idő szépen kisimította már azokat a nagyon régi dolgokat. 

Eljött a pillanat, amikor az egyik Ultrarövid terápiás konzultációmban ő került sorra, valamiért őt választottam, ezt a régi baráti kapcsolatot szerettem volna rendezni magamban, és ez a rendezés megnyugtatóan le is zárult. 

Néhány nappal később – mondhatni a semmiből – előkerült ez az illető a múltamból, és azt mondta nekem bármi idevágó előzmény nélkül, hogy „nagyon sajnálom azt, ahogy veled viselkedtem akkor, nem ezt érdemelted volna”. Erre csak annyit tudtam mondani, hogy „bárhonnan is jött ez most neked, nagyon köszönöm, hogy elmondtad”.

Hát ilyenek ezek a hétköznapi csodák, ilyen csodásak ezek az UTak.

2025. május

(Illusztráció: Inner Child Therapy website)