Előfordulhat, hogy az intimitásról tévesen azt hisszük, hogy kizárólag testközelség, szex és szépen kozmetikázott lelki összeolvadás, pedig sokkal inkább az a pillanat, amikor valaki, aki közel áll hozzánk, nemcsak a kisminkelt szerepeinket láthatja, hanem ugyanúgy a kendőzetlen valónkat is. Úgy, ahogy éppen létezünk: szépen vagy csúnyán, nevetve vagy sírva, betegen, kócosan, fáradtan. Intimitás lehet a kiszakadt harisnya a lábunkon, a kanapén felejtett összegyűrt papírzsebkendőnk vagy a reggeli kávénk kihűlt maradéka.

Az efféle közelség nem mindig kényelmes, sőt… Színtiszta bátorság beleállni.

A lesírt szemfesték például az intimitás magasiskolája – mögüle gyakran integet a törékenység, az eszköztelenség, a tehetetlenség, a megbántottság és ezer más apró, kócos kis lelki szörny különféle variációkban.
Amikor pőrén megmutatjuk magunkat, mindig nagyot kockáztatunk. Vállaljuk a visszautasítást, a félreértést, a sebződést. Szinte odatartjuk képletesen az arcunkat: most akkor üss vagy simogass!

Valahogy mégis mindannyian ezt keresünk.

Ez az érzékeny tér azonban sokszor megtelik furcsa, ismeretlen, zavaró hatással, amit igen nehéz a helyén kezelnünk. Régi minták, régi félelmek, el nem gyászolt történetek törnek elő látszólag a semmiből. Ha már könyvet tudnánk írni arról, ahogy a szeretet helyét a kontroll veszi át, a figyelem és a közelség helyét pedig a fülsüketítő csend, akkor főleg nincs könnyű dolgunk, mert jó kisdiákként megtanultuk, hogy a csend már semmi jót nem jelent, csakis egy időzített bombát, ami bármikor robbanhat.
Pedig mi sosem akartunk háborúzni. (Make love, not war.)

Egy sérült kapcsolatban az intimitás torzul.
A korábban tápláló közelség már feszültséget hordoz, és kizárólag a megfelelésről, a kétértelmű félmondatokról és a ki nem mondott érzésekről szól. Az egyszervolt értékei mind odavesztek. És ilyenkor lassan eltűnünk önmagunkból is. Ha már túl sokszor kellett tojáshéjakon sétálnunk, szavakat és könnyeket nyelnünk a szeretet ígéretéért, akkor egyszer csak arra ébredünk  (jellemzően hajnali három körül), hogy már nem tudjuk, kik vagyunk és hol is vannak a határaink. Amikor már álmainkban is csak a halvány kontúrját látjuk annak az önfeledt valakinek, aki egykor mi voltunk, és mindennél jobban vágyjuk vissza a régi önmagunkat, de fogalmunk sincs, hol találjuk. (Ismerős?)

Az intimitás alapja mindig a határ, a kijelölő (nem elválasztó) határ. Mondhatjuk magunkban vagy akár hangosan: „Ez vagyok én, eddig és így jó nekem.” Ha ezt tisztán látjuk, akkor tudunk egy másik emberhez valóban közel lenni. Nem kell teljesen összeolvadni, elég egymásra figyelni.

Ilyenkor érdemes újra megtanulnunk érzékelni önmagunkat a kapcsolódásainkban. Rá fogunk jönni, hogy a közelség (ha biztonságban vagyunk benne) egy olyan lehetőség, ami semmiféle veszélyt nem jelent számunkra. Megtanuljuk az is, hogy hol vannak a határaink. És ha kell, ezt is ki tudjuk mondani:
„Velem ezt így tovább nem. De ha meg tudjuk tanulni másképp, őszintébben, emberibben, akkor talán igen.”

Amikor ez megtörténik, valami régi, elfeledett, gyermeki részünk feléled. Mit feléled, szárnyal! Pontosan az a részünk, amelyikre annyira vágytunk a jellemzően hajnali hármas ébredéseinknél.