„Egyetlen fájdalom sem képes sokáig megmaradni a segítségünk nélkül, mondta, aztán megpuszilt és kiengedett, hogy tovább játszhassak az egész hátralévő életemben.”
Brian Andreas – Story People

Miután először találkoztam valahol ezzel az idézettel (évekkel ezelőtt), még legalább háromszor el kellett olvasnom újra, annyira mélyen megérintett.  Arra emlékeztetett, hogy milyen természetes, velünk született adottság bennünk az életörömre való képesség. Milyen könnyen tudtunk gyerekként játszani, felfedezni, nevetni, elesni, „odaszaladni egy puszira”, majd továbblépni, újrakezdeni, újra nevetni. Milyen gyógyító lenne, ha ebből az érzésből egy kicsit felnőttként is visszahozhatnánk!

Ez a gondolat emlékeztet arra is, hogy mindannyiunkban ott él az az egykori kislány vagy kisfiú, aki nem felejtett el rácsodálkozni a világra és megélni a jelen pillanatot. Amikor ehhez a részünkhöz közelebb kerülünk, valami megmozdul bennünk: emlékezni kezdünk arra, hogy az élet alapállapota nem a küzdelem, nem a harc, hanem a könnyed életigenlés. Hogy ez az egész nem egy elérhetetlen vágyálom, hanem valami, ami ott van bennünk, mélyen eltemetve, és csak az engedélyünkre vár, hogy megmutathassa magát.

Külön öröm számomra, hogy az Ultrarövid terápiás folyamat ennek az élményvilágnak a tere, ahol újra bensőséges kapcsolatba kerülhetünk azzal a részünkkel, aki még ösztönösen tudta, hogyan kell maradéktalanul „végigjátszani az egész életet”.