Volt egyszer egy hatéves kislány, aki óvodába menet napokon át minden reggel megállt a falusi vásár egyik sátra előtt, és vágyakozó szemmel nézett egy piros pöttyös kistáskát. De hiába minden, nem lehetett az övé. A táska maradt, a kislány tovább sétált, magával cipelve az elérhetetlenség szorongató érzését.
Azóta felnőttem, és egy megszólalásig hasonló piros pöttyös táska (amit pár éve, felnőtt fejjel találtam az eBay-en) ott ül a terápiás szobám polcán, központi helyen, emlékeztetőül saját magamnak saját magamra.
Ez a régi emlék a legutóbbi kliensem kapcsán jutott eszembe, aki azzal érkezett, hogy néha leküzdhetetlen vásárlási vággyal küzd, és aki ezzel óhatatlanul rávilágított a saját különös vonzalmamra is a táskák iránt. Bizony, felnőttként is képesek vagyunk elhinni, hogy ha végre most már bármit megvehetünk, a dizájner feliratokkal (vagy kinek mivel) betömhetjük a múlt belső hiányainak a száját. Most, a nyári utazások szezonjában még jobban hallhatjuk azt a csalóka hangot, amely szerint „Az a római/krakkói/balatoni út akkor lesz tökéletes, ha megveszem hozzá ezt a táskát, azt a ruhát és amazt a cipőt.” Titkon abban reménykedünk (bár a világért sem vallanánk be még magunknak sem), hogy a csillogó külső státuszszimbólumok megvédenek minket a magánytól, az ürességtől vagy az elutasítástól, miközben már a vásárlás során is pontosan tudjuk, hogy hiába a Michael Kors vagy a Gucci (nekem speciel Anekke) felirat, egyetlen márka sem tudja megölelgetni azt a bennünk didergő hatéves kislányt.
Azt kell mondjam, hogy a nyári utazásod garantáltan ugyanolyan jó lesz akkor is (sőt sokkal szabadabb és könnyebb), ha csak egy egyszerű, noname szalmatáskát kapsz a válladra, mert a megélt pillanat varázsát kizárólag az a nő adja, aki viszi őket. Az az önszeretet, amivel megengeded magadnak, hogy ne a tökéletes díszleteket vadászd, hanem egyszerűen csak érezd magad jól a bőrödben és éld át a napfényes jelen minden pillanatát.
Idén nyáron pakolj könnyebb csomagot, utazz bűntudat nélkül, és merd magadat választani.
Ha úgy érzed, hogy a gardróbod már csordultig van, de a lelkedben még mindig azt a bizonyos gyerekkori „piros pöttyös kistáskát” keresed, vagy egyszerűen csak egy belső utazásra (is) vágysz, az Ultrarövid terápia fókuszált módszerével szeretettel várlak a szobámban, az én kis pöttyös táskám mellé.
Június 19-től 24-ig a saját szalmatáskás-kedvenchelyes napfényterápiámon leszek (főleg offline üzemmódban), így az alábbi szabad időpontjaim vannak még júniusban: 17-e (délután); 25-e (délután) és 29-e (reggel vagy délután).


Vélemény, hozzászólás?