– Öleld meg!

– Adj neki puszit!

– Mi az, hogy nem?! Tessék megtanulni, hogy így illik és kész!

– Ne hisztizz, egy kedves, jólnevelt kislány nem viselkedik így, hanem szót fogad!

Szerintem vagyunk páran, akiknek ismerősen csengenek ezek a mondatok.

Gyerekkoromban volt egy időszak, amikor mindig puszit kellett adni boldognak és boldogtalannak. Száz éve nem látott ismerősöknek, falusi házaik előtti padon ücsörgő idős néniknek („de hát Juci néni úgy szeret téged!”), és – szerencsére csak évente egyszer – egy-két pálinkától megborult húsvéti locsolkodónak. A magam módján persze volt néha egy-egy erőtlen lázadási kísérletem („én ezt nem akarom, miért nem elég, ha hangosan köszönök?!”), de az elvárások tekintetében érdemi változást semmi sem hozott. Kizárólag az, hogy egyszer csak felnőttem.

Fontos hozzátennem, hogy mindemellett szeretve voltam, és senki nem akart nekem rosszat. A szüleim és nagyszüleim a lehető legjobb szándékkal azt adták tovább, amit ők is kaptak. Akkoriban faluhelyen így működött a világ. Ez volt a szokás és senkinek fogalma sem volt arról, hogy közben valami óhatatlanul rögzül, és ez az ismeretlen rögzülés hosszú távon mit is okozhat.

Például azt, hogy önkezűleg töröljük el a saját határainkat. A másoknak megfelelés olyan természetes lesz az életünkben, mint a levegővétel, és előbb kérdezzük meg mindenki mástól, hogy mit szeretne, mi lenne jó neki, mint hogy önmagunknak feltegyük ugyanezt a kérdést. Azt, hogy az N, az E és az M betűket képtelenek leszünk összeolvasni, és egy életünket átformáló NEMmé alakítani, egyúttal mindenféle színházakban (és cirkuszokban) biztosítjuk majd magunknak a legméltatlanabb szerepeket. 

Mert egy rendes kislány nem mond nemet. Egy rendes kislány nem gondol arra, hogy minden olyan „igen”, amit akarata ellenére mondatnak ki vele, az egy saját magára kimondott „nem”.

Felnőttként már szerencsére magunk rendelkezhetünk a puszijaink sorsáról (is). És egy rendes nő bármikor szabadon mondhat végre igent saját magára.

(fotó: a kislányom valamikor tizenévvel ezelőtt)