Január második felét írjuk. Jó esetben már megszabadítottuk magunkat a csillámporos-pezsgőfoltos ünneplő ruháinktól, és felkészítettük őket a nyári álomra. (Remélve hogy a következő decemberben is kényelmesen beleférünk majd mindbe.) Igaz, a nyár még rendesen várat magára, addig is marad a szürke gyapjúpulcsi (mályva kockás sállal), a fázós, ködös reggelek és a félig megivott kávé. Néha mézzel. A nagy fogadalmaink bizonyos százaléka már a feledés jótékony homályába veszett vagy jobb esetben beleolvadt a mindennapjainkba.

Talán érezzük, hogy valami más is elindult bennünk az új esztendőn kívül, csak még nehéz nevet adnunk neki.

Lehet, hogy magunkban csendben számolgatunk kihagyott napokat, félbehagyott terveket, elbaltázott ötleteket és mi-lett-volna-ha lehetőségeket (vigyázat, ez a legnagyobb csapda!). A sor a csillagos égig fokozható, mindenkinek a saját ízlése szerint. Mindeközben a belső hangunk morcosan és kegyetlenül a fejünkre olvassa: „Na, mit nem tanultál meg rendesen? Mit fogsz ugyanúgy elcseszni az idén is? Hányszor hajítsa még eléd az élet ugyanazt a próbakört, hogy végre megtanuld a leckét?” – és mi lesütött szemmel, szó nélkül állunk előtte és hallgatjuk.  

Számunkra, meglett felnőttek számára a januárra érdemes inkább átmenetként tekinteni, nem úgy, mint egy vizsgaidőszakra. Az év kezdetét lazán úgy értelmezni, hogy ó, semmi extra, egyszerűen csak beléptünk egy új életszakaszba, ami új megállókkal és másféle próbakörökkel kecsegtet.

Arra kérlek, hogy te bármilyen célt is választottál, az önszeretet ebben az időszakban (is) legyen számodra hétköznapi gesztus. Arra, hogy mindvégig maradj teljes vállszélességgel önmagad mellett, hogy légy annyira megértő, elnéző és elfogadó saját magaddal szemben, mint azokkal vagy, akiket a legjobban szeretsz.  Az újévi fogadalmaid iránytűk legyenek, ne vas-szigorú megfellebbezhetetlen törvények.