Van a helyzetnek valami diszkrét bája, amikor csalhatatlan pontossággal minden decemberben elkezdjük úgy érezni, mintha az életünk egy megkopott bérház
alagsori lomkamrája lenne. Mindenütt dobozok (egyik-másik súlyos lakatokkal
lezárva), régi újságok (rég nem aktuális cikkekkel), kinőtt ruhák (amikbe jövőre mindig belefogyunk vagy belehízunk).
Közvetlenül ezek alatt helyezkednek el az „ezt biztos soha nem felejtem el”
típusú (jellemzően enyhén toxikus) élményeink – szorosan összesimulva a gyerekkori tornacipőnk módjára rég kinőtt kapcsolatainkkal. Nem, nem dobnánk ki őket a világért sem, csak kerülgetjük ezt az elementáris káoszt, mint macska a forró kását.

Nem is csoda. Visszavonhatatlanul elengedni valamit (vagy valakit) sokkal kevésbé egyszerű és romantikus, mint ahogy azt a hírfolyamunkból ömlő idézetes online képeslapok próbálják beadni nekünk. (Pasztellszínű háttérrel és földúton kecsesen
távolodó, bőröndös nőalakkal.)

Aki ismer, tudja, hogy mindig előszeretettel emlegetem a néhai nagymamám
viselt dolgait. A „régi öregek” nem voltak az elengedés nagymesterei. Ők szó
szerint a „hátha kell még” filozófiája szerint éltek. Ez sem csoda: a II. világháborút átélt generáció nem engedett el semmi kézzel foghatót. Volt ott minden. Fonalak (nálunk főleg ez játszott), befőttesüvegek, kisimogatott csomagolópapír, gondosan elmosott tejeszacskók. Emellett egymillió darab Nők Lapja a padláson évenkénti bontásban, és legalább ugyanannyi horgolt és hímzett terítő, amik „csak egy kicsit koptak el”. Apró tárgyakból építették maguknak a biztonságot, mert akkoriban másból nem nagyon lehetett.

És mi ezt a reflexet örököltük meg tőlük, csak mi már nem (csak) tárgyakat
spájzolunk, hanem érzelmeket, döntéseket, befejezetlen „neverending”
történeteket. Hordjuk magunkkal őket, mintha egy cuki neszesszerben
tartanánk a múltat a táskánk alján, hátha kell még valamire. (Spoiler: nem kell.)

Szokták mondani, hogy az új év: új élet, új fejezet, tiszta lap, stb… De én nem
szeretem a közhelyeket.
Az új év szerintem inkább egyetlen polc, amire a saját jól felfogott érdekünkben
nem fér rá minden, amit tavaly is ott tartottunk.
Nem fér rá például a sértettség, a szomorúság, a megbántottság, a harag. A nehéz
érzéseink fontosak ugyan, de érdemes csak átmeneti szállást biztosítanunk
számukra a polcunkon, és nem őrizgetni őket a végtelenségig. Ugyanígy nem fér rá a „később még akár jó is lehet” projekt (legyen az bármi), ami úgy áll a sarokban, mint egy reményvesztett, félig összerakott IKEA-komód.

Egyszerűen levesszük a kezünket arról, amit már megevett az idő. Nem fog
azonnal dicsfényben úszni minden, és giccses pink csillámpónik sem vágtatnak
ész nélkül helyükre, de az életünk garantáltan kitisztul. Végre újra friss
levegőhöz jutunk.

Tehát – bár a legjobbat szeretném neked – nem kérlek téged arra, hogy „engedd
el”, bármit is szeretnél magad mögött hagyni. Legyen az egy felfoghatatlannak
tűnő árulás (pont attól, akiért tűzbe tetted volna a kezed), egy kizsákmányoló
munkahely (ami miatt reggelente gyomorgörccsel ébredsz), egy gonosz főnök, egy rosszindulatú munkatárs vagy egy lehúzó barátság. (Szabadon behelyettesíthető.)

Helyette arra biztatlak, hogy „engedd meg” magadnak azt a luxust, hogy a
polcod úgy legyen berendezve, ahogy te a legjobban szeretnéd. Engedd meg
azt, hogy ami kizárólag azért van nálad, mert eddig is nálad volt, az végre méltó
helyén, a kukában landoljon. Amíg betegesen ragaszkodunk lejárt szavatosságú
dolgokhoz, addig túl sok helyet biztosítunk a múltnak és túl keveset a
jövőnek.

Az új évben akkor lesz helyük az új élményeinknek, ha helyet csinálunk benne.
Ha mindezt most, az év utolsó hajrájában megtesszük, akkor az új esztendő
nem „új év” lesz, hanem „üres kéz”. Márpedig üres kézzel könnyebb bármit is
megfogni és feltenni arra a polcra, amelyet végre – talán életünkben először – mi magunk rendezünk be.

(E tekintetben a nagymamám sem sarkallt gyűjtögetésre, csak ennél sokkal
egyszerűbben intézte. Ha nem csipketerítőről vagy csavaros üvegről, hanem
valami szívügyről vagy egyéb kamaszos sérelemről volt szó, ő csak ennyit
mondott: „Ugyan, kislányom – hagyd a fenébe.”)

Utóirat:
Kívánom neked, hogy a decemberi készülődésed öröm legyen, ne kötelesség.
Erre is igaz, hogy csak azt érdemes megtartani belőle, ami örömet ad.
A többit nyugodtan hagyd a fenébe.

(fotó: saját)