Azt gondolnánk, hogy a legtöbb kapcsolat két felnőtt ember találkozása, a kulisszák mögött azonban nagyon gyakran ősrégi szereplők igazgatják magukon a rájuk szabott decens kosztümöt: gyerekkori félelmek, meg nem hallott szükségletek, csend és elhagyatottság. Sötét ruháikban komoran matatnak ők a színfalak mögött, miközben alig várják, hogy felemelkedjen a függöny és kezdődhessen végre a százszor előadott, ismerős felvonás.

Egy-egy végzetes(nek hitt) vonzalomban elsősorban nem is emberek találkoznak, hanem régi történetek, régi forgatókönyvek. Opheliák és Hamletek szaladgálnak körbe-körbe, akik sosem egymást látják, hanem a saját belső drámájuk árnyékát, és mire észbe kapnak, már játsszák is zsigerből a jól betanult (ám annál kevésbé bevált) színdarabjukat. Lehetőleg egy olyat, ami valamikor valaki mással már kudarcba fulladt. Minden gesztusukban ott kószál a múlt visszhangja, de reménykednek, hátha most végre sikerül. (Spoiler: sajnos most sem fog)   

Van, aki a távolodó lépésektől rándul össze, mert már annyira sok távozást látott. Más valaki minden apró feszültségtől megriadt, mert soha senki nem ültette le maga mellé a konyhaszékre, és nem mondta el neki, hogy édes gyerekem, egy konfliktustól még nem dől össze a világ és nem is egyenlő az elhagyással. De olyan is akad, aki az intim közelségtől feszül be, mert hiába akárhány éves, még nem tanulta meg megkülönböztetni az ölelést a csapdától. És persze ott vannak az óvodai libikókán rekedt kis cukiságok, akik közel hívnak, majd ha örömmel megérkeztél, azon nyomban el is tolnak maguktól, mert fogalmuk sincs, hogy melyik irány a félelmetesebb. (Mindig pont az, amiben vannak.)

A sors fintora, hogy mi pont ugyanakkora eséllyel tartoz(hat)unk bármelyik csoportba, mint azok az emberek, akiket az utunkba sodor a szél. Akikkel „dolgunk van”.

Soha véget nem érő történetek ezek, ahol a bérlet akár egy teljes életre is szólhat.

Ezekben a szép kosztümös jelenetekben valójában nem a másik ember váltja ki belőlünk mindazt, amit érzünk. A partner csak biztosítja a műsort, a díszlet adott, mi pedig örömmel lépünk bele a jól ismert szerepeinkbe. Mint a színészek, akik eljátsszák hajszálra ugyanazt az előadást, csak épp a szereplők változnak körülötte. A színpad ugyanaz, a dráma ugyanaz, és az is borítékolható, hogy a vége sem lesz más.

Arról viszont szerencsére mi magunk dönthetünk, hogy meddig (vagy milyen áron, milyen feltételekkel) akarunk egy ilyen szürreális társulat tagjai maradni. Amíg csak sodródunk, amíg mások döntenek helyettünk, addig minden kapcsolatunk egy kicsit olyan, mint a Fantom az Operaházban: a sötét páholyban a múltunk rángatja a zsinórt, mi pedig szentül hisszük, hogy a másik tette.

Ha már nagyon szorít a jelmez, vagy egyszerűen csak átírnád kicsit a színdarabot vagy a saját szerepedet a történetben, szeretettel ajánlom neked az Ultrarövid Terápiát.