Ha épp egy finom szívlövés gyötört, hányszor mondták neked, hogy „engedd el”?
Úgy sejtem, sokszor.
És ehhez az ötlethez hányszor adtak konkrét útmutatót?
Úgy sejtem, soha.

Mit gondolunk mi magunk az elengedésről?

Szépen kivitelezett, ügyes mozdulat?
Gyakorlat? Bűvésztrükk? Spirituális szlogen?
Felejtés és ész nélküli továbblépés?

Nem, nem és nem!

Mindössze annyi, hogy felismerjük, majd ezt követően megértjük az adott helyzetet.

Nincs egyéb trükk.

Felismerni, hogy semmi sem birtokolható.
Sem a pöttyös ruhám, sem a kedvenc padom, sem a lecsorgó esőcsepp az arcomon. Sem mások, sem a múlt.
A szívlövések sem birtokolhatnak minket és mi sem őket.
Még te sem.

Megérteni, hogy ami történt, megtörtént és (jó hír) most már nélküle is létezhetsz. Ettől még nincs azonnal elfelejtve, „csak” annyit jelent, hogy ezután nem szeretnéd ökölbe zárt kezekkel szorítani a semmit.

A csendben pedig, ami mindez után marad,
egyszer csak megrezzen valami.
Nem, nem változol meg, csak visszatér az, aki mindig is voltál.
Akire mindig is vágytál.

Te ekkor puszit nyomsz az arcára,
és elküldöd önfeledten játszani.

(Rajz: Banksy)