Voltak időszakok, amikor úgy néztem a testemre, mint valami befejezetlen projektre, amin folyamatosan dolgozni kell. Ha kicsit izmosabb lenne a hasam és feszesebb a combom… ha kicsit kisebb lenne itt és nagyobb amott… Egy projekt, ami sosem készül el teljesen. Egy soha véget nem érő történet. (Mindennek jegyében viszont egy-két sportágat sikeresen, ám annál egészségtelenebb módon túltoltam.)

Elég sok idő kellett, mire rájöttem, hogy a testem nem hibás, hanem pont így jó, ahogy van. Az apró tökéletlenségeivel együtt tökéletes.

Ezek a lábak vittek el azokra a helyekre, amikről álmodtam, és hoztak el onnan, ahol már nem volt jó.

Ez a has volt a gyerekeim otthona, mielőtt megszülettek. Számomra háromszoros csoda. (És néha amikor rájuk nézek – kissé felemelt fejjel, olyan magasak – felmerül bennem a kérdés: hogy a csudába fértek el egykor odabent?)

Ezek a karok tartottak másokat, tartottak engem és ölelték azokat, akiket szerettem.

Ez a szív akkor is kitartóan vert, amikor azt hittem, most biztosan vége a világ(om)nak. (Spoiler: sosem lett vége)

És az arcom. A szemek, amik annyi mindent láttak: a gyerekeim első lépéseit, idegen tájakat, titokzatos városokat, szerelmeket, veszteségeket, újrekezéseket. A szarkalábak pedig időablakok a rengeteg nevetésre. Remélem, lesz még jó sok belőlük.

Ha már ennyi mindent végigcsinált és végigcsinál velem és értem, mindenképpen itt az ideje, hogy ne ellene, hanem vele legyek. Hogy szeressem. Mert voltaképpen a testünk nem az ellenségünk és nem is holmi öncélú dekoráció, hanem a mi különleges és megismételhetetlen történetünk, ahol minden egyes ránc, csíkocska, sebhely, szabálytalan hajlat és szépséghiba egy-egy bekezdése ennek a történetnek. Már jó ideje nem akarom azt, hogy más legyen, helyette igyekszem minden nap látni, szeretni, figyelni rá és megköszönni, hogy itt van nekem.

Sok ilyen felismerés születik a konzultációkon is, amikor valaki – életében talán először – nem kritikával, hanem kíváncsisággal néz a testére. Innen indulhat el valami egészen új kapcsolat önmagunkkal. Lehet, hogy ma elég csak annyi, hogy kicsit kedvesebben nézel arra a testre, aki annyi mindent megtett már érted eddig is.

Fotó: saját (Salvador Dali kiállítás – Budapest – 2023)

*Tudom, hogy van egy dal is ezzel a címmel, de itt teljesen másról szól. A történetről, amit a testünk őriz és mesél rólunk.